Don?t ya know the big D is burnin??

By 2012-03-20Egyéb

A jó zenék azért születnek, hogy megértsük, ha már nem játssza őket a rádió, visszavonhatatlanul véget ért egy korszak. Ez érvényes a saját születésünk előtt íródott zenékre, és azokra is, amelyek tőlünk számottevő földrajzi és kulturális távolságban keletkeztek.

A brit Julien Temple filmjéhez kiválasztott zenék nagyon határozottan körvonalazzák azt az Amerikát, amelyikbe sokan szeretnénk visszacsöppenni, miközben nem is vagyunk amerikaiak. A fénykort idéző The Supremes, John Lee Hooker, a soul-herceg Marvin Gaye, Del Shannon vagy Alice Cooper nemcsak egy éra, hanem egy életérzés képviselői, felbukkanásuk a narratívában nem egyetlen város, hanem fokozatosan egy egész világ történetét idézi fel. Amely minden jel szerint megszűnt létezni. A címbeli kérdőjel (Requiem for Detroit?) így mintha már nem is Detroit jövőjét latolgatná. A fülünkbe ülteti (a dallamot) a bogarat: lehet, hogy valami másért kell rekviemet mondani?

Mindenki tudja, mi folyik most Detroitban? A Közép-Nyugat Párizsa pusztul. A fogyasztói társadalom emelte, aztán elhagyta, belvárosa (annak egy része) ma mementó, a kertvárosok (egy részük) az ördög játszóterei. A letűnt korok zenéi és országúti cirkálói, éles kontrasztban a romlással, súlyos üzenetet szállítanak. A nagyváros enyészetének egyre ismertebbé váló képei megdöbbentőek, de Temple-nél nem egészen önmagukért szerepelnek. A romos tűzfalak, az üres autópályák, amelyeken már soha sincs dugó (egy helyi blogger a film kapcsán szóvá teszi, mennyire örülne, ha így lenne), a lángoló, kibelezett iskolaépületek és rendezvénytermek, sőt az út szélén rozsdásodó, felborított bevásárlókocsik sokkal inkább díszletei egy ideológiai koncepciónak, amely az egykor áldásnak tekintett tömegtermelés hiábavalóságának bizonyítékait keresi.

?Poszt-Amerika? azonban, jobb, ha tudjuk, nem kér a katasztrófaturizmusból. Másként okul és reagál, például az idén 25 éves Heidelberg Projekttel, vagy közösségi kertekkel, sőt új beruházásokkal ? néhol meg minden marad a régiben. Jelkép volt, most kőhalom? A zene marad és mesél.

 Kovács Réka